19 éves srác vagyok. Nagyon nehéz, traumatikus múlttal rendelkezem. 15 éves koromban viszont megismertem egy lányt, aki boldoggá tett mindennél jobban. Anyás fiú vagyok, nevelőapám és anyám nincsenek együtt, nevelőapám rokkantnyugdíjas. Szeret engem, de igazi férfias dolgokra nem tudott soha megtanítani, hogy küzdenem kell a céljaimért, hogy mit kell megadni egy lánynak, és a legfontosabb, hogy a szavak helyett a tettek dominálnak egy férfinál, és ha már ígérgetünk, azt be is kell tartani, legyen szó bármiről. Anyám ugye beakarta pótolni ezt a hiányosságot, ezért elvoltam kényeztetve. Így lett az hogy sosem tettem semmiért, csak dumáltam, dumáltam, dumáltam, és vártam a sült galambot a számba. Mégis lett egy barátnőm, aki elviselte minden hiányosságom, hibám, és szeretett tiszta szívéből. Nem szálltam le soha a magas lóról, valószínűleg tudat alatt úgy éreztem hogy: van egy barátnőm, szeret, és ezért nem kell semmit tennem azért hogy így maradjon. Borzalmas társ vagyok, főleg hogy egyszer spontán egy hatalmas bűnt követtem el, megcsaltam őt. Magam sem tudom hogyan történt, bizonyára közrejátszott az arroganciám, az értelmetlen hideg érzelmeim, és a saját tehetetlenségem bánata. Ezek után is képes volt megbocsájtani nekem. Ígérgettem továbbra is, és szintén nem tartottam be őket, kivéve immáron a hűségi fogadalmat. De nem tettem semmit hogy jobban érezze magát a kapcsolatban, amikor paranoiás volt érthető módon, még veszekedtem is vele. Továbbra is ültem a magas lovon, könnyelműen kezeltem bűneim, és ezért tudtomon kívül a kapcsolat szép lassan zátonyra futott, hogy ignoranciámmal csak akkor vegyem észre sokkszerűen hogy mekkora gáz van, mikor kimondta hogy ugyanezt megtette velem, és hogy ezek után nem érdemes folytatni. Ez pontosan 4 napja történt, de nem sok reményem maradt. Mindig olyan népszerűnek, élettel telinek hittem magam, de ez miatta volt. Ahogy elvesztettem, úgy tűntek el belőlem ezek a dolgok. Jelenleg nem képes folytatni, de hiszek abban, hogyha még mással is lesz, ezt a 3 évnyi szeretetet nem lesz képes elfelejteni, és végül visszakerülünk egymáshoz. Jelenleg beszélnem nincs értelme, mert csak rosszabbá teszi a dolgokat. Rengeteg jelet adott rá hogy ő eddig megtett mindent értem, most cselekvésben rajtam a sor.
A tettek mezejére kell lépni: Bármennyire is hiányzik, és tudom hogy én is neki, nem szabad ráírnom, felhívnom. Megmondtam neki hogy így lesz a legjobb, és egyetértett. Látszott hogy ő se szeretné egyáltalán így, de ez a helyes most. Nincs is nehezebb dolog annál, hogy tehetetlenül várok, hogy nem beszélhetek vele, hogy nem tudom jelenleg más dologgal elfoglalni magam. De muszáj lesz. Itt kezdődik életem eddigi legnehezebb fejezete, ami másoknál egyszerű, az nekem még újszerű dolog: CSELEKVÉS. Nekem ez olyan mint egy bennszülöttet megtanítani másnak angolul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése